Jó magyarként panaszkodom, családnak, barátoknak, egyszer látott idegeneknek a vonaton, de nagy közönség előtt soha, az nem menő. Most ezt mégis megszegem, mert még mindig jobb megoldásnak tűnik ilyen formát ölteni gondolataimnak, mint az utca közepén ordítani őrülten. Pedig hányszor elképzeltem már, hogy ezt teszem!

2013-2014 fordulóján tapasztalt lehetetlenségektől elkeseredtem és belső feszültségemet szavakba öntöttem. A miérteket nem mondom el, mert akkor felesleges lett volna megírni ezeket a sorokat. Sok minden azóta nem változott.....

 Még mielőtt minden fájdalmamat Önre zúdítanám, vázolnám mit figyeltem meg környezetemben. Először is tudni kell, hogy közmunkásként dolgozom, sokat, többször túlórázva. Nem az egyedüliként. Hajnalban kelek, mert korán kezdődik a munkaidő, de vannak olyanok, akik még nálunk is korábban kezdenek, hiszen a legtöbb közmunkának a szabálya, hogy ne zavard a lakosokat.

Néha elgondolkodom azon, hogy az ország tudja-e egyáltalán, hogy ezek az emberek mit is csinálnak. Én látom a munkájukat városunkban minden nap. Sokan nem is sejtik, hogy a főtér gyönyörű virágai miattuk burjánzanak (pedig vannak, akik rendszeresen átgázolnak rajtuk), vagy azért nincs felázva sok ház fala, mert a belvízelvezető csatornarendszert folyamatosan karbantartják (annak ellenére, hogy a lakosság, akikért elviekben dolgoznak rendszeresen építési törmelékkel, kommunális hulladékkal, több esetben állati tetemekkel rakják tele), vagy veszélyes járdaszakaszokat raknak újra, vagy festik a középületeket, vagy… vagy a lista végeláthatatlan.

Több vicc kering az országban a közmunkáról, talán a legelterjedtebb arról szól, hogy a közmunkások támasztják a szerszámot egész nap. Bárki is Ön, aki olvassa e sorokat, most elárulom, hogy ezek az emberek fél hétkor, van, amikor hatkor, ötkor, sőt egyesek akár hajnali négykor is kezdenek azért, hogy a lakosságnak ne okozzanak problémát. Csoda hát, ha délelőtt, netán az ebédszünetben sétálva azt látja, hogy pihennek? Nem mondom, hogy mindenki buzgón dolgozik, örülve a lehetőségnek, de az vesse az első követ, aki 49ezerért egész nap húzná az igát.

Ön nem látta azt, amit én, hogy mit meg nem tesznek ennyi pénzért. Láttam, amint emberek mellkasig állnak állatfeldolgozóból kifolyt szennyvízben, hogy kitakarítsák a több évtizedes mocskot az eldugult csatornai átfolyóból. Láttam, amint belvízelvezető árkokból hetven centiméteres mélységig csákánnyal vájják a medret az odahordott építési törmelékbe. Láttam, amint tűző napon dolgozva a lakosok gyanusítgatják őket és rendőrséggel fenyegetőznek el nem követett és főleg elképzelt sérelmek miatt. Láttam, hogy valaki diplomával folyópartot takarított. És főleg láttam, hogy ezek az emberek minden hónapban fizetéskor 49ezret, vagy annyit sem kapnak a munkájukért.

Többen arról álmodoznak, hogy külföldre, főleg Ausztriába, vagy Németországba utaznak dolgozni, hiszen van szakmájuk (hegesztő, lakatos, festő, szabó, stb.). Egyesek meg is teszik elkeseredésükben, másokat visszatartanak a gyerekek, a családi ház, a remény, hogy jobb lesz. De nem lesz.

Napról napra szembesülnek azzal, hogy a társadalom megveti őket, hogy azért a munkáért, amit ők csinálnak „rendes állásban” háromszor ennyit fizetnek, hogy őket ugráltatják mindenért, sokszor megalázva és semmibe véve. Többször hallgatom a kedves lakosokat, amint a Hivatalban panaszkodnak, olyan dolgokról, melyekről a jogszabályok, helyi rendeletek úgy nyilatkoznak, „a tulajdonos/lakos kötelessége”. Kötelessége, mégis mondandójuk szinte mindig azzal a mondattal végződik: „Az Önkormányzat csináltassa már meg, úgyis annyi közmunkás van!” Igen, annyi közmunkás van…

Annyi közmunkás van, akik abban reménykednek, hogy végre kapnak a szakmájuknak, képzettségüknek és képességeiknek megfelelő munkát hogy azt a munkát, amit elvégeznek, az értékének megfelelően fizetik meg, hogy ne csak évi 20 nap szabadság járjon, függetlenül attól, hogy valaki dupla annyi idős, mint a munkatársa, vagy sem, hogy fenntartások nélkül, büszkén beszélhessenek a foglalkozásukról. És főleg, hogy valaki ne egy statisztikai adat legyen személy helyett.

Hisz a statisztika szerint minden sokkal jobb. Többen vannak közmunkások, így több családnak jut pénz és kevesebb ember él segélyen. Igaz, hogy ennek az az ára, hogy nem nyolc órában dolgoznak, csak hatban, vagy négyben és csökkennek a fizetések is. De többen dolgoznak! Elgondolkodott már azon, hogy ha napi nyolc óráért járó havi bér 49ezer, akkor a hat óráért járó bér mennyi lehet? A rendszeres szociális segély 22.800forint. Vajon ki választaná önként, hogy néhány ezer forintért többért gürcöljön és megalázzák?

Választanának, de nem lehet. Ha valaki visszautasítja a közmunkát, ami legtöbbször olyan munkaköröket takar, ami tudást nem igénylő segédmunkaként van jegyezve, akkor azt szankcionálják. Kidobják a szociális rendszerből. De ugyan ki utasítana vissza egy ilyen remek lehetőséget? A frissen végzett diplomás szakember biztosan nem, a több szakmát szerzett kiváló szakmunkás sem, sőt az a családanya sem, akinek több gyermeket kell ellátnia. Hiszen közmunka nélkül otthon ügyel a családra és több idő van dolgozni feketén, mert a pénz az kell az élethez.

Ha idáig eljutott és cseppet sem érdekli, valótlannak tartja, sőt untatja az írásom, nem vetem a szemére. Ha nem kötötte le a figyelmét, nem kell tovább olvasnia és semmilyen lelkiismereti gondja ne legyen abból, hogy ezt félbe hagyta. Valószínűleg ismeretlenek ezek a problémák és ezért elmondhatatlanul irigylem Önt. Biztos sokat dolgozott, hogy ne ilyen élete legyen, megérdemli, hogy élvezze.

Ha mégis folytatja, engedje meg, hogy most egy kicsit önzőzzek és meséljek magamról, bevallom, néhol még fényezni is fogom a képességeimet, de szerintem ez igazán megbocsátható, mert más úgysem teszi rajtam kívül.

Említettem irományom elején, hogy közmunkás vagyok. A sokak közül azon kevesebbek tagja, akik kicsit jobb helyzetben vannak. Munkaköri leírásomon hangzatosan az szerepel, hogy munka- és termelésszervező, de ne tévesszen senkit, ez magyarul brigádvezetőt jelent. Ez azt jelenti, hogy a többi közmunkás utál, mert a feladatom az, hogy az ő munkájukat ellenőrizzem és utasítgassak. Utálatukat teljesen megértem, én is azt tenném, ha valaki állandóan arra kényszerítene, amit kényszer nélkül soha nem csinálnál.

Néha úgy érzem ketté szakadok. Egyrészről még magamat is utálom, ahogy utasítgatok embereket, hogy alázkodjanak meg, másrészről meg nem tehetem meg az Önkormányzat embereivel, hogy a munka nem lesz kész, hiszen Ők tartoznak felelősséggel a projektek elkészüléséért. Mert az örök helyzet az, hogy az Önkormányzat és a közmunkások nem érintkeznek napi szinten, hanem közvetítőnek itt vagyunk mi, a brigádvezetők.

Munkaköri leírásomat elolvastam, sóhajtottam egyet és elfelejtettem, hiszen a valóság közelében sem jár. Elméletileg a programnak van négy adminisztrátora. Papíron. A valóságban a Hivatal különböző részei elosztották őket maguk között. A hivatalos vélemény szerint túl sokan voltak a közalkalmazottak, a polgármesteri hivatalokban dolgozók számát csökkenteni kellett. Ha ez valóban így van, akkor miért a mi adminisztrátorainkra van szükségük, hogy utolérjék magukat a munkájukban? De igazából nem akarom megválaszolni ezt a kérdést, hisz’ a válasz egyértelmű.

Szóval adminisztrátoraink a szélrózsa minden irányában. Találja ki, hogy ki végez sok-sok papírmunkát? Nem tudom, kire gondolt, de megsúgom, az egyik személy én vagyok. De ez a kellemesebbik része a dolognak, szinte megnyugtató.

Rövid összefoglalásként: közmunkás vagyok, fizikai dolgozókat kellene irányítgatnom, közvetíteni a munkáltató és a munkások között, és adminisztrációs feladatokat ellátnom és ezt nem mindig sikerül nyolc órán belül elintéznem. És mit kellett ezért tennem? Tanulni és képezni magam az időm nagy részében.

Már középiskolás koromban kiderült, hogy egy dologhoz értek igazán, mégpedig nálam fiatalabbakkal foglalkozni, segíteni nekik. Fölfedezésem után csak egy dolgot tehettem, tovább tanultam, hogy olyan szakemberként léphessek a munkaerő piacra, aki megfelelő tudással rendelkezik ahhoz, hogy nehéz sorsú gyerekekkel foglalkozhasson. Öt évet töltöttem a felsőoktatás berkeiben és kitűnővel végeztem, mint szociálpedagógus és ifjúságsegítő. Ezen kívül iskolai szünetekben jelentkeztem képzésekre, melyekről úgy gondoltam, ehhez is értenem kell. Így jártam külföldön is, hogy megnézzem, Ők hogyan csinálják, van papírom különböző témakörű prevenciókról, tudom a HACCPI elveit, megtanultam az uniós pályázati lehetőségeket és megannyi mindent az évek során. És emellett szabadidőmben önkéntes munkásként segítettem fiataloknak a nehézségeik átvészelésében.

Mindezeket olvasva, én nem tudom, Ön hogy van vele, de én magamat a munkáltatók álmának gondolnám magam. Van végzettségem, van motivációm és van gyakorlatom. És reményeim csak voltak.

Már az államvizsgám előtt egy-két évvel sejtettem, hogy ez nem lesz sétagalopp, de még mindig reménykedtem, hisz annyi munkát és energiát fektettem bele és boldogan töltöttem minden másodpercet a gyakorlatok alatt és önkéntes munkásként. De a jelek megvoltak, a gyermekvédelmi szakellátás feladatainak átadása az egyháznak, az intézményi átszervezések és a források kivonása az iskolai és gyermekvédelmi szférákból mind előre vetítették azt a helyzetet, amibe kerültem. Sehol sem kellek. Megfelelő munkaerő lennék, de mindenhol akad egy idősebb, tapasztaltabb, csinosabb, vagy bennfentesebb.

Elején még lelkesen futottam neki a munkahely keresésének kihívásai elé. Mint minden kihívásnak eddig, de lelkesedésem pár hónap alatt eltűnt és lassan csak a fásultság maradt. Hisz ha az ember otthon ül, akkor is jön a víz-, gáz- és telefonszámla, az internetet használja, tisztítószerekre szüksége van, és valamit ennie is kell, és a család is csak egy ideig tudja fenntartani a pályakezdő munkanélkülit.

Most már a fásultság is eltűnt és csak állandó reménytelen düh maradt. Valahogy kihúzom a hónap végéig én is, a családom is, de azokról a dolgokról kellett lemondanom, amitől embernek éreztem magam. Nem arra kell gondolni, hogy bulizni szeretnék agyra-főre, okostelefonnal dicsekedni, drága ruhákban járni. Én olyan dolgokkal bűnöznék, amik elérhetetlenek a számomra. Imádom a kulturális értékeket, elolvasni egy jó könyvet, megnézni egy színdarabot, elmenni egy koncertre, vagy beülni egy filmre a moziba, megnézni egy-egy múzeumi tárlatot, elutazni egy történelmi örökséghez. De jelenlegi helyzetembe nemhogy egy új könyv vásárlása, az olvasójegy kiváltása is nehézségeket okoz.

Magyarország jobban teljesít! Csak közben úgy érzem, rajtam gázoltak át. Hát jó magyarként panaszkodom. Hogy mi vált számomra lehetetlenné:

• Önmagam lenni

• Munkát találni

• Gyermeket vállalni (hova?)

• Saját hazámat szeretni

• Reménykedni